Másodszor, hogy általában többlövetűek voltak és percenként akár tucatnyi lövést is le lehetett adni velük. Harmadszor, hogy sokkal csendesebbek és tisztábbak voltak, mint lőporos társaik. Ezek a légfegyverek a 18-19. század fordulóján, a Napóleoni háborúk idején élték virágkorukat, legismertebb és legsikeresebb képviselőik a tiroli Girandoni által készített szélpuskák voltak. Hasonló fegyvereket szinte minden nagyobb hadseregben alkalmaztak kis számban, a Habsburg monarchia haderejében pedig külön szélpuskás alakulatokat is szerveztek. Girandoni szélpuskát használt Lewis és Clark is, amikor expedíciójuk 1804-ben a Nyugat felfedezésére indult. Fegyverük légtartályában 56 bar nyomás uralkodott, melynek segítségével a tárban található 22 darab 10 mm-es ólomgolyót egy percen belül ki lehetett lőni! A légfegyverek mégsem terjedtek el a hadseregek fegyvertárban, mivel előállításuk sokkal bonyolultabb és költségesebb volt, mint a lőporos puskáké, ráadásul kezelésük és karbantartásuk is sokkal több szakértelmet igényelt, mint amennyi elvárható volt a kötéllel fogott, sebtében kiképzett parasztkatonáktól.

Az ellenség pedig gyűlölte a csendesen, füst nélkül, orvvadászok módjára lövöldöző légfegyveres lövészeket és gyakorta felkoncolták a fogságba esett szélpuskásokat. A tűzfegyverek 19. századi fejlődése aztán végképp a sportlövészek körébe száműzte a légfegyvereket. Magyarországon bármely 18. életévét betöltött személy szabadon vásárolhat és magánterületen használhat légfegyvert, amelynek teljesítménye nem haladhatja meg a 7,5 J-t. Kaliberük jellemzően 4,5 mm. Két legelterjedtebb fajtájuk a felhúzórugós, egylövetű és a CO2 patronos, többlövetű fegyverek. Előbbiekkel igen lassú a lövészet, ám rendkívül olcsó, utóbbiakkal viszont bátran lövöldözhetünk, ha győzzük CO2 patronnal. A régi Slavia, Baikal, FÉG típusú légpuskákat a boltokban mára felváltották a Gamo, Weirauch, Diana és a Walther igényesebb termékei.